Tovább már nem tarthatom vissza mindazt, ami bensőm háborítja! Meg kell nyílnom, hisz semmi garancia nincs arra, hogy ezt később is, hasonló keretek között, szabadon megtehetem, hiszen a készülő vihar engem is megakadályozhat ebben. Odakünn, a környezet, a világ is igencsak frusztrált, terhelt, az én háborgásom mégis más, mert a hullámokat nem én keltettem, kívülről gerjesztve csaptak fel azok köröttem, s bennem. Tisztában vagyok vele, hogy sokan járnak hasonló cipőben, akiknek nem adatott meg a nyilvános kibeszélés lehetősége, ezért én most ezt, fogadatlan prókátorként ugyan, de helyettük, értük is megteszem.
Idestova ötven éve „élvezem” a földi lét szépségeit, és cipelem a környezetem által formált múlt, jelen és jövő nyomasztó terheit. A módszer-váltást követően azonban egyre inkább csak negatívumok jutnak osztályrészül nekem, hiszen egyik érdekcsoporthoz sem tartozom. Nem is tartozhatok, mert e világ, minő fájdalom, nem az enyém, nem az enyéimé.
Még nem. E téren azonban változást várok! Hiszem és vallom, jőni fog, mert jőnie kell, egy új, egy más fajta világnak, amelyik ugyan még nem az én életemben, de nem sokkal azt követően meg fog születni, annak „rendje” és „módja” szerint, elképzelhetetlen kínok közepette, vérben és mocsokban. Épp ezért ró rám, reánk e világ most egyre nagyobb terheket, ugyanis érzékeli azt az ellenállást, melyet minden gondolatunkkal, szavunkkal és tettünkkel, e jelenlegivel szemben kifejtünk. Érthető tehát, hogy a világ, e világ, ellenségeiként tekint ránk. Gyötörve és kínozva, arra kíván kényszeríteni bennünket, hogy elveszítsük reménységünket, feladjuk elveinket, és megtagadjuk hitünket, az Igazságba vetettet!
Alkottak ugyan számunkra egy álságos társadalmi formát, melyet demokráciának neveznek, e szó mögött azonban egy diktatórikus világ rejtőzik. A többség diktatúrája! Azon többségről beszélek, amelyet tömegként lehet meghatározni, és részrehajlóként, irányíthatóként, elhitethetőként jellemezni. E tömeg mindig ott jeleníti meg erejét, ahol érdekeit valakik által képviselve érzli, akiktől több hasznot, nyereséget remél. Az ember már csak ilyen, gyarló, önző. A tömeg embere csak a felszínt látja, nem is kíváncsi másra. Ha mást akarnál mutatni neki, fejét struccként rögtön a homokba dugja, mondván: „Nincs én nekem ilyesmire időm.” vagy: „Nekem családom van, el kell őket tartanom.” Tájékozatlan vaksága okán könnyen elhitethető, röghöz kötött anyagiassága okán függővé tehető, ily módon, pedig befolyásolható, irányítható. Ez az, amiért a kisebbségbe került, eltérő lelkületű és gondolkodású hozzám hasonlók, kényszerű szenvedői lettek a demokratikus többség balga döntéseinek.
Tudom, hogy soraimmal sokak önérzetébe gázolok, de nincs más mód, a nekem is fájdalmas helyzet őszinte szóvá tételére. Az a fajta idealizmus, ami az elmúlt két évtizedben úrrá lett e népen, halálos veszedelmet jelent immár a többiek, a törpe kisebbséggé zsugorodott nemzetre nézve is. Azokra, akik nem csak állampolgárságuk, vagy nyelvhasználatuk okán vallják, vallhatják magukat magyarnak, hanem ennek súlyát és jelentőségét érezve és ismerve, nap mint nap megélik igazi magyarságukat. Gondolkodásukban, érzelmeikben, kimondott szavaikban és tetteikben egyaránt!
Ahogyan én, úgy ők sem akarták, akarhatták mindazt, ami mára, gyalázatos módon kialakult! NATO-, és Uniós tagságot, ellopott hazát, kifosztott országot. Szavaztak is ezek ellen, mindhiába. A demokrácia már csak ilyen, ebben is az elvakultak vezetik a gyengén látókat!
Velünk ellentétben a tömegnek nem az fáj, ami nekem, ami nekünk, hanem az elvonási tünetek miatt sír a „beste”. A koncot, a prédát félti-, sajnálja csak, az élményt, az élvezeteket, melyekből kevesebb jut eztán neki. Emiatt kesereg a tömeg embere. Számára csakis azon életvitel képzelhető el, amelyet már gyakorol és megérdemelt járandóság gyanánt folyton gyakorolni kíván.
Ő a dőzs, a tékozlás embere, aki a szükség szintjén elképzelhetetlennek tartja az életét, ezért ha kell, hát erővel is elveszi környezetétől mindazt, ami tobzódó önérzete szerint igazoltan jár neki. Ő szavaz minden esetben a fenntartható fejlődés szellemében, és süllyed morálisan egyre mélyebbre, magával ragadva azokat is a készülő veszedelembe, akik hozzám hasonlóan tehetetlenül, kiszolgáltatottan szemlélik, az őket okkal háborító történéseket.
A tömeg embere az, aki elsőként akarja kivenni részét a dicsőségből, melyhez egyébként semmi köze, hiszen e dicsőség mindig a küzdők áldozata, vére által szerzett. Utólag lesz híve minden, áldozatot követelő kezdeményezésnek, akkor viszont, a más által szerzett dicsőségből részt követelve, holott e kezdeményezéseket nem támogatta semmilyen módon, ellenkezőleg, legtöbbször azok létjogosultságát, szükségszerűségét is kétségbe vonta. Követel és elvár, holott a változás érdekében semmi pozitívat nem tett. Birtokolt javait féltve nem kockáztat, ezek nélkül ugyanis, számára értelmetlennek tűnik a jövő. Mások nyomorát átélni képtelen, egyetlen fontos dolog van az életében, az, hogy érzéki vágyait maradéktalanul kiélje. A tömeg szerint az élet egyetlen célja, s értelme, az élvezetekben bővelkedő lét megélése, amelynek megtapasztalásáért minden valódi értéket odadob cserébe. Példaképekként mindig ezekben élenjárókat „sztárol” és követ. Lényegtelen számára, hogy élvezethajszolása közben kit tapos el, szorít a lét peremére, ezért nem kell csodálkozni azon, hogy környezetét, az élővilágot is érte élő alárendeltként kezeli, használja. Az effajta kártevést azonban a természet már csak pár évig tűri el, aminek következtében a Föld összes népe üldözötté válik rövidesen, riadt menekülése közben pedig belezuhan az önmaga ásta verembe. Amikor a vak vezeti a világtalan lépteit, bizony együtt esnek verembe, s ez a mostani verem igencsak mély lesz, négy évtizedre lesz szüksége a Föld népességének, hogy a túlélők végül kikecmeregjenek belőle.
Mindez persze elkerülhető lett volna, ha a mindenkori szellemi kisebbség törvényeit elismeri, és az Igazak útját járja be velük a többség, a már alaposan kielemzett tömeg. Nagy bánatunkra nem ez történt, történik, ezért most nekünk, kisebbségben lévőknek kell folyamatosan elszenvednünk az önteltek és az elvakultak szövetségkötésének minden tragikus következményét.
Oly emlékezetes lesz ez a négy évtized, hogy a Föld emberisége hosszú időre megjegyzi, mit és hogyan nem szabad tennie, megtanulja, hogyan kell vendég-, jövevény szerepében „természetesen” viselkednie, Földanyánk szülötteit, az állatokat és a növényeket társakként szeretni, tisztelni, becsülni.
Hazám fiai, itt az ideje, hogy népként foganjunk, de nemzetként szülessünk. Mindenek előtt kiáltanunk kell, szerte a világba, a „mi” Igazságainkat, megaláztatások közepette ránk törő összes kínunkat, fájdalmunkat, a világban szétszórtan élő összes lelki testvérünkért és önmagunkért. Észre kell vennünk az időt, meglátnunk a pillanatot, mely nekünk most megadatott, hisz oly látványos bukás, mint amilyen az elvakult többség számára formálódik, bizony mondom, még soha nem körvonalazódott! Ezért kell előre kiáltanunk, hogy a világ megtudja, mi lesz az ő kínjainak oka, hogy a világ pusztítóinak is fájjon végre belül mindaz, ami nekünk oly régóta fáj.
IGAZSÁGOT JÉZUS KRISZTUSNAK! IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK!
Palánkai József