Október 17-én a Magyar Nemzeti Arcvonal Dél-dunántúli tagjai egy emléktúrával tisztelegtek októberi hőseink előtt.
A találkozó Hosszúhetényben volt, ahonnan busszal mentünk el Zobákpusztáig. Zobákpusztától gyalog indultunk el püspökszentlászlói arborétumhoz. Az itt található kastélyban raboskodott Mindszenty József bíboros a kommunista diktatúra idején. Innen a Zengő felé vettük az irányt útba ejtve a közelben található Mária kápolnát, ahol egy rövid megemlékezést tartottunk. A Zengőt elérve tartottunk egy pihenőt, majd leereszkedve a Mecsek legmagasabb pontjáról visszamentünk Hosszúheténybe, ahol a túra végződött.
Szekszárdi bajtársunk beszéde a megemlékezésen:
Testvérek!
Történelmünk három évfordulójáról emlékezünk meg ma: Október 6-a, 15-e és 23-a.
Október 6-a az aradi tizenhármak kivégzésének évfordulója. Katonaként való helytállásuk után tiszteletet érdemelnek, de teljes mértékben nem tudunk szellemi-ideológiai közösséget vállalni 1848-49 örökségével.
87 évvel később, 1936 Október 6-án hunyt el Münchenben Gömbös Gyula miniszerelnökünk, a „fajvédő vezér”. Az 1919-es vörös terror utáni Ellenforradalom egyik nagy alakja, a MOVE vezetője, részt vett a Nemzeti Hadsereg megalakításában. Felismerte, hogy csak a nemzeti és szociális igények összehangolásával lehet jövőt építeni. Ő már Hitler németországi színre lépése előtt nemzeti szocialistának nevezte magát. Az antiszemitizmus vádjára azt felelte: „...az antiszemitizmusnál sokkal helyesebb kifejezés a filokrisztianizmus, mert nem a zsidók ellen, hanem a kereszténységért küzdünk.”
Sajnos sem az általa alapított Fajvédő Pártban, sem az Egységes Pártba visszalépve, miniszterelnökként sem tudta teljes mértékben megvalósítani terveit, a Horthy-regime mérsékelt-nemzeti, angolbarátnak nevezett, néhol már-már zsidóbérenc emberei miatt.
Halála előtt egy évvel új vezető személyiség tűnt fel a szélsőjobbon, Szálasi Ferenc vezérkari őrnagy személyében. Bár Gömbös leendő utódjának tekintette, vesebetegségben történő elhalálozása miatt sajnos nem valósult meg politikai együttműködésük. Rövid idővel ezután Horthy emberei, élükön Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel lecsaptak Szálasira. Az ő politikai karrierjét jó arányban jellemezte sorozatos bebörtönzés, pártjainak betiltása a rendszer megdöntésére irányuló kísérlet vádjával, annak ellenére, hogy ő mindig is hű volt a kormányzóhoz...
…egészen 1944. Október 15-ig! Ezen a napon, követve Románia szégyenteljes példáját, Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, a Magyar Királyság kormányzója, a néhai „fehérek vezére”, legfelsőbb hadurunk bejelentette, hogy leköpve korábbi eskünket, fegyverszünetet kötünk a Szovjetunióval, és máról holnapra szembefordulunk korábbi szövetségeseinkkel.
Aznap a rádióban többször leadták Horthy hadparancsát. Ezt a parancsot azonban sem a hadsereg, sem a nép nem akarta végrehajtani. Nem akarták földjüket, családjaikat harc nélkül odadobni a vörös hordának. A Német Birodalom már Március óta tartott Horthy árulásától. A bejelentés előtt pár órával egy SS-egység elfogta a szerbekkel tárgyaló ifj. Horthy Miklóst, ezután elfoglalták a Budai várat. Eközben a Hungarista Mozgalom tagjai átvették az irányítást a vidéki városokban. Gyakorlatilag a hatalomátvétel fél nap alatt megtörtént, minimális véráldozattal. Horthy, tudva, hogy fia már úton van Berlin felé, még aznap este aláírta lemondását és Szálasi megbízását a kormányalakításra.
A mai történelemoktatás azt tanítja, hogy a németek által megszállt Magyarország kiugrása néhány nyilas- és németbarát tiszt ellenállásán bukott meg. Ha valóban így lett volna, hogy lehet az, hogy egy ekkora országban nem volt százasnál nagyobb nagyságrendű áldozata a hatalomátvételnek? Talán azért, mert a katonák hűek voltak esküjükhöz és hazájukhoz. Tudták, miért harcolnak. A keresztény Magyarországért és Európáért! A lakosság is tudta, hogy kivel állnak szemben, és hogy nem remélhetnek kegyelmet.
Félelmeik be is igazolódtak. A háborús vereséget évtizedes vörös terror követte a szovjet hadsereg, és a szuronyaik mögött visszatérő zsidó-bolsevik patkányok részéről. Felállított szervezetük, az ÁVH nem kímélt senkit, aki bármilyen módon szembe került, vagy akár csak gyanú merült fel róla, hogy szembekerülne a rendszerrel. A terror évei alatt folyamatosan nőtt a feszültség az emberekben. Az 1956 Október 23-i fővárosi tüntetés másnap reggelre fegyveres harccá fajult. A magyar civil lakosság állt szemben a szovjet hadsereg óriási túlerejével és az őket kiszolgáló szervekkel. A felkelők helytállását bizonyítja, hogy a szovjet megszállóknak két hetükbe telt, mire vérbe fojtották a megmozdulásokat. A harcok alatt és után kb. negyedmillió magyar nyugatra menekült. Az itthon maradtakra a vörös terror további évei vártak.
A kommunizmus éveiben '56-ot Ellenforradalomnak nevezték, '89 óta pedig forradalomnak. Egyik megnevezés sem helyes. A forradalom a régi rendszer erőszakos megdöntésére irányuló erőszakos cselekedet. Mivel a régi rendszert, tehát a királyságot már jóval korábban megdöntötték pont azok, akik akkor uralmon voltak, így nem beszélhetünk forradalomról. Ellenforradalomnak azért nem nevezhetjük, mert a harcoló tömegeknek nem volt egységes világnézete, annyi volt közös bennük, hogy mindannyiuknak elege volt már a kommunizmusból, a kizsákmányolásból, a terrorból. Csak egy nagyon szűk társadalmi réteg volt ellenforradalmi, így összességében '56 egy anti-kommunista népfelkelés volt.
Annak ellenére, hogy a demokrata Nyugat mindig is anti-kommunistának festette le magát, az egyetlen segítséget Franco spanyol államfőtől kaptuk volna, ez azonban az Egyesült Államok befolyása alatt álló Nyugat-Európa árulásán megbukott.
Sajnos ki kell jelentenünk, hogy '56 volt az utolsó olyan alkalom, hogy a magyar nemzet fegyverrel felkelt az elnyomás ellen. A kommunizmus évtizedei és az azóta eltelt évek meghozták a hatást a magyar társadalomra. Kiölték az emberekből az Isten és a Haza fogalmát. Az itt keletkezett űrt a liberalizmus mocska töltötte be. Az idealizmust a materializmus váltotta fel. Ma már nem azt a kérdést kell megválaszolnunk a tömegeknek, hogy „Hogyan harcoljunk ?”, hanem arra kell ráébresztenünk őket, hogy „Miért kell harcolnunk?” vagy hogy egyáltalán „Harcolni kell!” .
Hogy lássuk a mai helyzet valóságát, kicsit vissza kell térnünk a '20-as, '30-as évek példájához, párhuzamot kell vonnunk. Van egy mérsékelt jobboldalnak beállított réteg, aki bár kereszténynek és nemzetinek mutatja be magát, döntő kérdésekben enged a kapitalista elnyomásnak, az emberek szemét apró morzsákkal szúrja ki. Az igazi nemzeti oldalt pedig elfojtja, vagy agresszív fellépéssel, vagy a programjaik átvételével fogja ki a szelet a vitorlájukból. A látható ellenség mögött mindig ott van a láthatatlan, aki mozgatja a szálakat.
Európa mai háborúja azonban teljesen más. Egyrészt demográfiai, másrészt szellemi-erkölcsi jellegű. A határainkon belül túlszaporodó bűnöző kisebbségek, kívülről pedig idegen fajokból és idegen kultúrkörből származók milliói fenyegetnek minket.
Ehhez hozzájárul belülről a genetikailag a fehér fajhoz tartozók többségének szellemi-erkölcsi lezüllése is.
Európát csak az mentheti meg, ha felébred és felkel abból a mocsokból, amibe az elmúlt hetven év alatt került és visszatér több mint ezer éves hagyományaihoz.
A helyzetünk talán reménytelennek tűnik, de mindenki azt tartsa szem előtt, ha eljön az ideje, hogy megálljunk Isten előtt, nem az lesz a kérdés, hogy „Győztünk-e?”, hanem hogy „Megcselekedtük-e, amit meg kellett tennünk?”.
MNA Dél-Dunántúl