Héjjas Iván 125 éve, 1890. január 19-én született Kecskeméten.
Dicsőség a Hősöknek!
Fivére, Aurél szerint a család a tizennyolcadik században költözött Erdélyből. Mivel a Héjjas név valóban meglehetősen gyakori Erdélyben, és a törökök kiűzése után valóban sok elszegényedett paraszt és kisnemes költözött onnan Magyarországra, elképzelhető, hogy a családi hagyomány nem egészen légből kapott (Erdei é. n.: 16–28). Iván és Aurél apja, Mihály jómódú gazda volt: Kecskemét határában 130 holdnyi jó szántófölddel, valamint 30 holdnyi szőlőskerttel rendelkezett. Az autodidakta és a lakóhelyén népszerű Héjjas Mihály az első világháború alatt a Pinceszövetkezet elnöki posztját is betöltötte. Hat fiú- és három leánygyermeke született. 1919-re a két idősebb lánya már férjhez ment, egyikük egy iskolaigazgatóhoz, a másik a légierő egyik tisztjéhez. Egy fia a világháború alatt meghalt, valószínűleg természetes halállal, Elek pedig 1919-ben még gyermekkorú volt. Négy nagyfia – Iván, Tibor, Aurél és Endre – a tízes, illetve húszas éveiben járt. Mindegyikük középiskolát végzett, és legalább kettejük – Iván és Aurél – a háborúban is szolgált. Héjjas Mihály gyermekei egytől egyig ambiciózus fiatalok voltak, elszántan törekedtek a sikerre, habár a paraszti származás akkoriban Magyarországon a társadalmi mobilitás akadályának számított. A kecskeméti kereskedelmi iskolába járt. Miután végzett, a keresztapja igazgatta helyi Népbank-fióknál kapott tisztviselői állást. Részt vett a Balkán-háborúkban, és az 1914-ben Albániában uralkodó német herceg, Wilhelm zu Wied tanácsadója lett. Még 1914-ben nem sokkal az 1. világháború kitörése után azonban visszatért Magyarországra, és önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. Később, már a Prónay-zászlóaljbeli parancsnoka, Takátsy Gyula százados így írja le Héjjast: „megbízható, komoly és lelkiismeretes [tiszt]. Kitűnő katona, a tartalékos tisztek példaképe, [és] remek bajtárs. Nagyon erős jellem” (Pásztor 1985: 41). A háború végén a 19. gyalogos tartalékseregben szolgált, és a tartalékosok között főhadnagyi rangig vitte. Mivel társadalmi háttere és iskolázottsága feljogosította a tisztképzésre, főhadnagyi rangja tiszteletre méltó. Majd vadászpilóta lett belőle: igazán ritkaságszámba ment, hogy valaki tulajdonképpen paraszti származással az elit légierőnél szolgáljon. A háború végére a légierő fiatal tisztje visszatért szülővárosába. November végén egy katonai delegáció élén Budapestre utazott, hogy felajánlja szolgálatait az új, "demokratikus" kormánynak; a delegáció a Magyarország keleti és déli határainak megvédéséhez elég erős nemzetőrség felállítását javasolta. A kiruccanás nem járt sikerrel, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Héjjasék egyre jobban kiábrándultak az új, demokratikus rendből. 1918. november 19-én 350 tartalékos tiszt gyűlt össze Kecskeméten, hogy hangot adjon anyagi természetű panaszainak és a rezsimmel szembeni, fokozódó csalódottságának. Azt követelték, hogy a kormány, a szolgálati idő hosszától és a seregben elért rendfokozattól függően 14 és 18 ezer korona közötti összeget biztosítson minden, a közelmúltban leszerelt vagy a közeljövőben az aktív szolgálatból leszerelő tartalékos tisztnek. Annak az igényüknek is hangot adtak, miszerint a háborús veteránokat előnyben kell részesíteni a munkaerőpiacon, különösen a közszolgálati szférában, nagyobb teret kell biztosítani számukra a tanácsokban és a társadalmi reformokban, így például a szegény parasztok között szét kell osztani a nagyobb földbirtokokat.
Az 1919-es Tanácsköztársaság
1919 tavaszán és nyarán Magyarország középső, illetve a Dél-alföld nyugati részének vidéki lakossága három lázadást robbantott ki a szélső baloldali bolsevik rezsim ellen. Ezek a lázadások mind „ellenforradalmi” jellegűek voltak. Úgy tűnik, a felkelőket nem inspirálták a Bécsben, illetve Aradon és Szegeden tevékenykedő ellenforradalmárok, és csak korlátozott kapcsolatban álltak velük. A parasztok nem hagyták annyiban az új rezsim diszkriminatív politikáját, így reagáltak az új politikai elitnek arra a kísérletére, hogy egymásnak ugrassza a szegény és a tehetős gazdákat, arra az erőfeszítésre, amely a középosztálybeliek szavazati jogának megvonását célozta, a mezőgazdasági termékek rekvirálására, az alkohol előállításának és árusításának tilalmára, valamint a kötelező katonai szolgálat újbóli bevezetésére. A gazdákat és a mezőgazdasági munkásokat az is bőszítette, hogy a Tanácsköztársaság nem osztotta szét a nagybirtokokat a parasztok között, illetve hogy támadta a vallási intézményeket és vezetőket. A Katolikus Néppárt Kalocsán, a második magyar érsek székhelyén és környékén nagy népszerűségnek örvendett. A párt történetileg antiliberális, antimarxista és antiszemita volt. A katolikus egyház mint az ország legnagyobb földbirtokosa több tucat iskolát, kórházat, valamint jóléti és jótékonysági szervezetet működtetett a térségben. A több ezer, politikailag elkötelezett, az intézményük érdekeit foggal-körömmel védelmező pap, szerzetes és katolikus világi értelmiségi jelenléte a kezdetektől ellenforradalmi színezetet kölcsönzött a térségben végbement lázadásoknak.
A kommunista uralom elleni első lázadás 1919 áprilisának második felében ment végbe. A lázadók a Héjjas család elszigetelten álló tanyáján találkoztak április 18-án és 21-én, egyfelől hogy politikai programot, másfelől hogy katonai tervet készítsenek az Ébredő Magyarok Szövetségével (ÉME) közösen. Héjjas Iván ott volt az első tagjai között ennek szervezetnek. Harcot üzentek „a nemzetközi, országvesztő vörös uralom ellen. Harcolunk az istentelen és hazátlan rombolók ellen.” Elvetették a pacifizmust mint „álmodozást,” „magyarabbá” akarták tenni az ország vezetését, szabályozni szerették volna a banki és az ipari tőkét, megvédeni a kétkezi munkásokat, és a nagybirtokok parasztok közötti szétosztását. Az élen pár nagyobb múltú, helyi, középosztálybeli, leginkább paraszti származású család állt. A Héjjas, a Polyák, a Felföldi, a Pulay és a Muraközi família szervezte, amiben alkalmazottaik, barátaik és távoli rokonaik – szegényebb gazdák és mezőgazdasági munkások – segítették őket. De tanárok, boltosok és jobb módú kézművesek, hivatásos katonák és tartalékos tisztek – sokan közülük erdélyi menekültek –, valamint 1918 októberében állásukat vesztett rendőrök is támogatták őket.
Prónay Héjjas Ivánt és tizenhét emberét 1919 novemberében fogadta egységébe (Prónay 1918-1921:. 280). A katonai vezető nyilvánvalóan már azelőtt aggódott a jövője miatt, hogy szocialista és liberális lapok megírták volna december elején, hogy az orgoványi erdőben több tucat holttestet találtak. A hír hallatán Bárczy István igazságügy-miniszter a bűntettek előzetes vizsgálatát rendelte el. Az eredménytől felbátorodva december végén Horthy engedélyét kérte az ügy teljes körű kivizsgálására. A tengernagy és a katonai főparancsnokság azonban megtagadta a kérést. Ezalatt Héjjas és legközelebbi munkatársai elhagyták Kecskemétet, és Budapestre mentek, a Ferdinánd katonai bázisra. December végén vagy január elején a Nyugati Pályaudvartól mindössze pár tömbnyire lévő Britannia Szállóban rendezték be a főhadiszállásukat. 1920 januárjában további 70–80 kecskeméti és Kecskemét környéki önkéntes csatlakozott a Prónay-különítményhez. Az újoncokat 1920 márciusáig a komáromi Sandberg-erődben szállásolták el (Raád. Tanukihallgatási Jegyzőkönyv 1946: 217). Héjjas emberei jó benyomást tettek Prónayra. Naplójában így írja le őket:
"...és még sok más jóvágásu parasztember, akik a világháborút végigszolgálták találtak itten menedéket a szenyes zsidólapok üvöltései elől. Ők azután már értették a kommunista zsidókkal való elbánást, sőt ebben már nagy jártasságra tettek szert, miután az ország különböző részein gyakorolták ezen országrontó gazembereknek –különböző módon történő gajdeszebeküldését. Nehogy talán a hatóságok az antantbetyárok nyomására lefogják, biztos helyre jöttek ide hozzám, mivel én ki nem adtam őket." (Prónay 1918-1921: 301-302).
a Prónay-seregbe belépett 4000 emberen túl a Duna-Tisza-közéről 1919 végén és 1920 elején mintegy 2000 főt toboroztak Horthy seregébe is (Bálint 1999: 63). Jóllehet, ezekből a számokból talán le kell vonni, Héjjas Iván és családja nélkül a toborzás valószínűleg sokkal kevésbé lett volna sikeres. Héjjas valóban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti hadsereg létrehozását a legmagasabb szinten is elismerjék. 1920 elején Héjjas hatalma egyértelműen fölfelé ívelt. Budapesten, kihasználva a nemzeti hadseregben betöltött magas rangú pozícióját, fegyvert szerzett az ÉME számára (amelynek legkésőbb 1919 tavaszától tagja volt). Az ÉME többek között Héjjast a helyi elithez fűző kapcsolatainak köszönhette, hogy Közép-Magyarországon és az Alföld déli területein gyors terjeszkedésnek indult. Az is Héjjas kezére játszott, hogy 1919 végén és 1920 elején magához ragadta a helyi irányítást. Prónay patronálásának köszönhetően ráadásul a még fel nem számolt zsidó-bolsevizmus elleni harcot is folytathatta embereivel, főként a korrupció és a feketepiac ellen.
A politikai eliten belüli súlyos szakadásra világít rá: míg a kormány civil tagjai meg akarták állítani a paramilitáris erőszakot, az egyre terebélyesedő nemzeti hadsereg vezetői – köztük Soós ezredes és Horthy tengernagy, akik eredetileg mindketten rokonszenveztek a milíciákkal – tovább késlekedtek. Nagy valószínűséggel aggódtak Prónay reakciója miatt, és tartottak attól, hogy a a nemzeti hadsereg tisztjei esetleg a paramilitáris vezető és párfogoltja oldalára állnak, amennyiben azok csapatai és a kormány hadserege között nyílt kenyértörésre kerül sor. Mivel a földreform kérdéséhez nem nyúltak, a parasztok türelmetlenkedtek. Az igen bizonytalan 1920-as politikai helyzetben a rezsimnek minden megbízható fegyveres csapatra szüksége volt, hogy a sztrájkokkal és az esetleges puccskísérletekkel megbirkózzanak. A Héjjas politikai otthonává váló ÉME száműzésével elidegenítették volna a köztisztviselőket, a vasúti alkalmazottakat, illetve a keresztényszocialista szakszervezet tagjait. Az ÉME a keresztényszocialista többségű budapesti önkormányzathoz, egyes keresztényszocialista politikusokhoz, a katolikus elithez – így Prohászka Ottokár püspökhöz– és a Kisgazda Párt képviselőihez is kötődött. Héjjas szilárd fedezékre talált az ÉME-ben, ami Prónay védelmével együtt biztosította számára a politikai túlélést.
A magyar milíciákat egy nemrégiben megjelent tanulmány a szervezeti felépítés, a katonai taktika, a társadalmi háttér, az ideológia és a tagok motivációja alapján a német Freikorps egységekhez és az olasz squadristikhoz hasonlítja. A mozgalmak agrárrégióban, de városok közelében alakultak ki, ahol intenzív mezőgazdaság, illetve a viszonylag jómódú, politikailag tudatos parasztság jelenléte a jellemző. Héjjas élete és politikai pályafutása rávilágít arra, milyen konfliktusokkal terhes volt 1918 után a radikális és a konzervatív jobboldal viszonya. Horthyék 1919 augusztusa után a kommunisták felszámolására, valamint a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták, a demokrata és a liberális pártok meggyengítésére használták a milíciákat. Miután azonban 1921-re a milíciák egyre terhesebbé és fenyegetőbbé váltak a rezsim számára, a konzervatívok fölléptek ellenük. Megtehették, hiszen az olaszországival ellentétben a magyarországi baloldal 1921-re jelentősen meggyengült, és a konzervatívok a továbbiakban nem függtek a szabadcsapat nyújtotta védelemtől. Ez volt Horthy bűne, hogy eldobta azokat akik őt valójában felemelték és megerősítették pozíciójában - itt már belép a zsidó Chorin bankárház által nyújtott anyagi segítség és az érte szabott elvárás Horthy felé.
Természetesen nem vettünk mindent végig az életéből, mert megtelne az oldal. Így aki mélyebben foglalkozna a témával az maga nézzen utána, ha teheti. Itt csak néhány példát hoztunk fel, hogy mi miért történt...
Dicsőség a Hősöknek!
Várhegyi Kálmán összeállítása - Jövőnk.info