Nekünk sóhajtanak a fák, zúgnak a hegyek,
nekünk éneklik az angyalok, nemzetünk beteg.
Hiába szalad vidáman folyóba a patak,
ezüstben csillogva a Kárpátok alatt.
A nagy hegyek csúcsáról csodáljuk hazánkat,
hol, se szeri, se száma a szorgos rabszolgának.
Mit ér a szép dal, mely a nemzetet dicséri,
ha a zsarnok hatalom, nem hagy minket élni.
Szerte az országban bármerre is járunk,
elveszni látjuk leggyönyörűbb álmunk.
Hiába nézünk fel, oly sokszor az égre,
Istentől sorsunkat, újra számon kérve.
Szomorún nézzük a csobogó patakot,
mint ezüstszín vizében felgyűlik a mocsok.
Fényét vesztve siet/tovább egy ellopott folyóba,
s vele rohan népünk, titkos parancsszóra!
Távoli dalt hoz felénk messziről a szél,
suttogja fülünkbe, remélj, magyar, ne félj!
Lesz még szebb jövőnk, lesz még boldogságunk,
visszanyerjük még, Magyar-szabadságunk!
-2006-