A kispolgárság
Mig a felsô - vagy úri - középosztály lényegében a felsô körökhöz számított, a kispolgárság már a társadalom alsó régióiba tartozott. Az alsó középosztályba tartoznak a kisiparosok, kiskereskedôk, vasúti- illetve államapparátus-beli altisztek, alacsonyabb rangú alkalmazottak, és egyes értelmiségi pályák betöltöi: általános iskolai tanítók, házitanítók, óvónôk, ápolónôk, bábaasszonyok.
Ezt a réteget részben szerényebb anyagi helyzete, másrészt eredete, hagyományai, müveltségi foka, és a mindennapi élettel szemben támasztott igényei különítették el az úri középosztálytól. Csak a tanítók végeztek közülük felsôbb iskolát. A tanítók esetében kissé bizonytalan a besorolás: néha a felsôbb középosztályba sorolják ôket, pontosan iskolai végzettségük okán. A "nemzet napszámosának" lenni azonban már a 30-as években sem jelentett nagy presztizst, sem nagy jövedelmet.
A többiek besorolása eléggé egyértelmü. Ezek általában általános iskolát, esetleg szaktanfolyamot vagy tanonc-iskolát végeztek. Származásukat tekintve kispolgári, vagy paraszti eredetüek. A parasztságból altisztnek vagy iparosnak kerülni igazi karriert jelentett. Bár a kispolgári élet eléggé szerény kereteket biztosított, a paraszti sorhoz képest valódi kiemelkedést jelentett: ami a legszembeszökôbb volt, az az átlagos kispolgár (iparos, altiszt, kiskereskedô) kiegyensúlyozott, rendszeres életvitele, jóltápláltsága, tartósabb egészsége, tovább megôrzött fiatalsága. Ha két testvér közül az egyik paraszt maradt, a másik altiszt lett, 40-50 éves korukra 10-20 év korkülönbség látszott köztük, ennyivel jobban elhasználta az élet azt, aki a paraszti életformát folytatta. A kispolgárság háztartása is a felsôbb rétegekét másolta, kicsiben.
A tipikus kispolgári család lakása a bérház udvari fronján helyezkedett el, vagy egy szoba-konyhás, vagy két szobás-konyhás felosztással. A lakáshoz esetleg egy kamra tartozott. A bejárat általában a konyhában, vagy egy kis elôszobában volt. A lakások kis részéhez tartozott fürdôszoba, a WC általában a folyosón, az emelet lakói számára közösen volt. A tisztálkodást lavórral oldották meg. A szobák átlagos berendezése egy szobaasztal 4 székkel, egyszerü ruhásszekrény, esetleg egy karosszék (hintaszék), egy nagy, támlás dupla ágy a szülôknek, kiságy a gyerekeknek, (mármint egy kiságy két-három gyereknek). A falon szentkép vagy Kossuth apánk. Vitrin vagy könyvespolc nemigen volt. Ha két szoba volt, nem ritkán albérlôt vagy ágybérlôt fogadtak, szegényes jövedelmük kiegészítésére. A kispolgárságnak azonban jelentôs része nem a nagyvárosi "gangos" bérházakban, hanem városszéli kis kertes magánházakban élt. Maga a lakrész kényelmét és berendezését tekintve nem különbözött lényegesen a bérházi lakástól, ám az önálló ingatlan sokkal nagyobb tekintélyt, kényelmet és lehetôségeket hordozott magában, márcsak a kiskert révén is. A magyar lakás-állománynak egyébként 98%-a földszintes magánház volt, tehát ilyen körülmények között lakott a magyar lakosság túlnyomó többsége. A 30-as években épült magánházak többségében még nem volt vízvezeték - ennek következtében WC és fürdôszoba sem. Országosan 1% volt a gázvezetékkel rendelkezô házak száma, ez tehát kuriózumnak számított. A villany is ritka luxus volt vidéken. Az újonnan épített házak azonban formailag nagymértékben különböztek a hagyományos pitvaros parasztházaktól: ekkor kezdôdôtt a sátortetôs, négyzet-alaprajzú házak divatja, amely egészen a 70-es évekig meghatározó maradt, és jelentôsen átalakította a magyar elôvárosok, kisvárosok és falvak arculatát.
Természtetesen a kispolgárságon belül is voltak különbségek. A kisiparosok jórészt egyszerü, dolgos emberek voltak, erôs hazafias és ellenzéki szellemmel megáldva. Munkájukat becsületesen végezték, az ügyféllel szemben aggályosan törekedtek jó hírük fenntartására. Az adót azonban igyekeztek mérsékelni, ennek érdekében olykor kisebb ügyeskedéseket is csináltak. Vállalkozó szellem nemigen szorult beléjük, munkájukat leginkább hagyományos módszerekkel és szerszámokkal végezték, tôkeerejük sem volt a termelés alapvetô modernizálásához. A gazdasági válság eléggé megtépázta ezt a réteget is. A céhrendszer megszünt, ám egy-egy város vagy régió mesterei afféle kartellekbe tömörültek, amelyek - tulajdonképpen illegálisan, egy kedélyes kocsmaasztalnál - felosztották maguk között az éppen aktuális pályázatokat és megrendeléseket. Az iparosok társaskörei vidéken kifejezett társadalmi erôt képviseltek.
A kiskereskedôk jelentôs része idegen nyelvü, nem kis részben zsidó származású volt. Városokban specializált szaküzleteket, vidéken mindenesboltokat üzemeltettek, kis tôkeerôvel, családi vállalkozásképp. Nem rendelkeztek komoly társadalmi befolyással.
Az altisztek voltak a kispolgárság másik fôeleme. Ide tartoztak azok a kôz- és magántisztviselôk, akiket nem vettek fel az úri kaszinóba: a vasúti kalauz, ellenôr, a postás, a rendôr, csendôr, közkatona, a polgármesteri hivatalok hivatalsegédei. Nagy részük paraszti származású. Bérért dolgoztak, de nem voltak munkások, mert munkájuk nagyrészt bizalmi jellegü volt, és ha nem is magas isolát, de alapos képzést igényelt. Munkájuk mindig a fizikai és adminisztratív munka keveréke volt. Ami igazán fontos volt egy altiszt presztizsét illetôen: munkája állandósított és intézményesített munkaviszonyt jelentett, havi fix fizetéssel, társadalombiztosítással és nyugdíjjal, és egyéb juttatásokkal (egyenruha, cipó, ingyenes utazás, illetményföld, stb.). Az elômenetel hosszú éveken át, elôre, pontosan szabályozott szamárlétrán zajlott, kellett hozzá sok évi hüséges, megbízható munka, gyakorlatiasság, imponáló, határozott fellépés (föleg a rendôrôknél-csendôrôknél). Ez a fellépés persze, fôleg az alattuk állókkal szemben fölényes utasítgatásként jelent meg, amelyet fontoskodás, tudálékosság, és a feljebbvalókkal szemben sokszor undorítóan alázatos modor tarkított. Körülményei következtében ez a réteg alapvetôen a nemzeti-konzervatív uralkodóosztály szövetségese volt, nem lázadozott a fennálló rend ellen, hanem minél magasabbra törekedett benne. Ez a réteg igyekezett egy fokkal magasabb iskolába juttatni gyermekeit, mint amit maga végzett. A cél az úri középosztály volt. A 30-as évek kultúrpolitikájának hála, ha nem is tömegesen, de egyre több kispolgár-gyermek került egyetemre, föleg tanárnak vagy mérnöknek.
Dr. Madarasi Pál-Várhegyi Kálmán - Jövőnk.info