A rendkívül szétágazó cselekményű, rengeteg alakot mozgató regény három fókusza: Farkas Miklós, a Farcády-család és Böjthe János alakja. Farkas Miklós az egyetlen és legnagyobb magyar regényíró, a végzettől eljegyzett tragikus zseni, a magyar faj túlérett, hulló virága, aki prófétikusan előre látja a közelgő világháborút s benne a magyar faj halálát. Az alak külső jegyeit nagyrészt Adytól kölcsönözte Szabó Dezső, s a saját gondolataival – fajelméletével, antiszemitizmusával, demokrácia-ellenességével – töltötte meg. Ennek az alaknak a megalkotásával jelentősen hozzájárult a háború utáni Ady-kultuszhoz –, de még sokkal inkább Ady képének az 1919-es Tanácsköztársaság leverésének igényeihez igazításához-torzításához. A Farcády-család –, melynek közelről követett modellje saját bátyja, Szabó Jenő és családja volt – a magyar vidéki értelmiség parlagiságának, élet-fáradtságának megkapó, sok részletigazságot tartalmazó s ugyanakkor eltorzított rajza. Legfőbb nőalakja, Farcády Judit nőiségében a hullásnak ugyanolyan embertelenre felnagyított és a lélektani hitelességgel mit sem törődő képe, mint Farkas Miklós író-zseni voltában. Velük szemben az ellenpólust Böjthe János képviseli, ősi nemes és úri birtokos család fia, aki rendkívül széles horizontú műveltségre tett szert; az intellektuelek világától megcsömörülve és elhivatottságára hallgatva "viszszamerül a népbe" s a falu felemelésén munkálkodik, dacolva a szembeszegülő erőkkel, hatalommal.
Az elsodort falu mondanivalója
A magyar nép (amit teljesen és kizárólagosan a magyar parasztsággal azonosít) elpusztítására szövetkeztek urai, a németek és a zsidók, s e pusztítás legfőbb eszköze a kapitalizmus és a háború: az első kiemeli a falut "örök" feudális rendjéből, szétoldja a kereteket, míg a második a faj tömeges pusztulását idézi elő, mert a magyart örökölt faji sajátságai is űzik a nemzethalál felé. Ezzel veszi fel a harcot Böjthe János, ha lehet, csellel, ha kell, erőszakkal védve a feudális falut, mint a nép természettől rendelt – s a néptől természetesként elfogadott – vezetője. Az ő útja idegen a forradalométól is, mert a forradalom ugyanazoknak az erőknek a műve s ugyanazokért a célokért, ugyanannak az összeesküvésnek a jegyében, mint a kapitalizálódás és a háború. A regény megjelenése után kevéssel, a magyar ellenforradalom első szakaszában rendkívüli közönségsikert ért el. Heveny antiszemitizmusa, látszólag radikális társadalom-képe egyaránt megfelelt a forradalomtól megijedt vagy a forradalomból kiábrándult, de a társadalmi haladás gondolatának még nem egészen hátat fordító kispolgári értelmiség gondolat- és érzésvilágának. A naturalizmushoz közelálló látás- és ábrázolásmódja, nyelvi és stiláris merészségei, melyek az addig kimondhatatlan nevén nevezésével s expresszionista szóhalmozásaikkal egyaránt a stiláris újság ingerét hozták, csakúgy vonzóan hatottak, mint parasztmitológiája. Már korábbi írásaiban is fel-felbukkan, de Az elsodort faluban teljes szélességében kibontakozik az a romantikus parasztmitológia, melynek e regény (s a később következő Szabó Dezső-regények)
- faluja, parasztjai a legjobb illusztrációi (és kritikája): a falu "a faj bölcsője", minden morális és etikai jó melegágya a romlott és romlásba vivő várossal szemben; a parasztban testesülnek meg tisztán és diadalmasan a magyar "faji" tulajdonságok –
melyeknek kiteljesedése a közülük fakadt úri "Übermensch": Böjthe János. S Böjthének legfőbb – vallott és gyakorolt – feladata, szinte egyetlen életcélja: visszamerülni a faluba, minden erejével biztosítani a faji folytatást; azért veszi feleségül Barabás Máriát, a parasztlányt, hogy vele a faj tisztaságát, fennmaradását és szaporodását biztosíthassa.
A kornak, történelemnek, nemzeti sorsnak az a magyarázata, amely ebből a regényből kibontakozik, a húszas évek elején épp annyira hatott azzal, hogy a nemzeti tragédia (TRIANON), az aktuális nyomor, minden baj, szégyen és bánat felelősségét a zsidóságra hárította, mint azzal, hogy látszólag valamilyen sajátos "külön magyar út" illúzióját csillantotta fel. Ekkor valóban mindkettő tömegerővé vált, komolyan befolyásolta a korabeli értelmiségi fiatalságot s egyfelől kétségtelenül hozzásegített, hogy azok tömegesen váljanak a hasonló elveket és érveket hangoztató ellenforradalmi politikusok támogatóivá. De másfelől ennek a korképnek az a jelentősége is megvolt, hogy hatására ebben a fiatal generációban megfogantak a parasztmitológia s a "külön magyar út" csírái is; ezek a húszas évek végén, a harmincas évek elején hozzák meg gyümölcsüket a "népi"írói, majd társadalmi mozgalom megszületésében és kivirágzásában csakúgy, mint téves vágányokra csúszásában. A regény keltette hatást az író mint szenvedélyes és magávalragadó szónok és publicista csak fokozta és kiterjesztette. Népszerűsége különösen az egyetemi fiatalság körében a húszas évek elején páratlannak mondható. Előadássorozataiban széles európai műveltséget, a költői szépségek iránti nagy művészi érzékenységet párosított szenvedélyes és dühös politikai kirohanásokkal, a történelem – és az aktuális politikai események – önkényes, de tetszetős magyarázatával. Kezdetben nemcsak támogatja az uralomra jutó ellenforradalmat, de annak szélsőséges szárnyával – az ébredőkkel és különítményesekkel – azonosul, azoknak szolgáltat "ideológiai" fegyvereket. Tőlük várja azt is, hogy részesévé lehessen a politikai hatalomnak, a maga elképzelte "faji forradalom" megvalósítása érdekében; mikor ebben a reményében csalódik, szembefordul a konszolidálódni kezdő s ezért a saját szélsőségeivel szembeforduló ellenforradalmi politikusokkal és az általuk megvalósított úri restaurációval.
Szabó Dezső úgy képzelte el – s ezt nemcsak előadásaiban, hanem rendkívüli termékenységgel ontott hírlapi cikksorozataiban is számtalanszor elmondja –, hogy az ellenforradalomnak nem a régi uralkodó osztályok hatalmát kellett volna restaurálnia, hanem szociális alapon radikális "faji" politikát folytatnia: ebbe a zsidóság teljes jog,- és vagyonfosztása éppúgy beletartozik, mint egy – méreteiben és módszereiben nem körvonalazott – földreform, vagy a többi nemzetiségek jogainak korlátozása, a magyar "fajúak" jogainak, hegemóniájának biztosítása érdekében.
Tehát ebből a kiemelésből kiderül, hogy a zsidókérdés felismerése helyénvaló, de Szabó Dezső a konnacionalizmus kérdéskörével nem tudott zöldágra vergődni elsősorban önmagával, majd emiatt a kibontakozó HUNGARIZMUSSAL sem. Vagyis inkább tekinthető az ö filozófiája sovinisztának mintsem felismerte volna az együttes sorsközösség élettérré minősítését a Kárpáthazában élő egyéb nem káros népcsoportokkal. A rendszerrel való meghasonlása következtében emberi és politikai elszigetelődése gyorsan növekszik. Ezen az író sem igen tud áttörni: Az elsodort falu sikerét és hatását utolérni vagy felülmúlni soha többé nem tudja, bár minden újabb kísérletével ezt célozza. Sikere és népszerűsége teljében írja meg a következő kétkötetes regényét, a Csodálatos életet (1921), mely az elméleti írásaiban, különösen előző regényei előszavaiban lefektetett esztétikai nézeteinek beteljesítése szeretne lenni. Szabó Pista és Magyar Peti – a székely Árgirus és a magyar Balga – életútjában, mesés vándorlásának történetében egyszerre akarja megszólaltatni saját nemzetmegváltó politikai eszméit, a fennálló rend és rendszer elleni kritikáját és a legmagasabb irodalmi szintre emelni a népművészetet. Mű-népmesék és tanmese-jellegű parabolák, könnyes szentimentalizmusba hajló romantika és vaskos naturalista részletek, gyilkos szatíra és lelkendező idealizálás kergetik egymást a regény lapjain. Az eredmény művészi kudarc, de nagy erőről tanúskodó; s e kudarc oka legalább annyira a saját esztétikai elképzeléseihez való ragaszkodás, a hamis alapú társadalom- és történelem-magyarázat, mint a reális lelki folyamatok ábrázolására való képtelenség. A megszilárduló ellenforradalmi renddel (Horthy-rendszer) szembeni ellenállása mind fokozódó elszigetelődésbe sodorja. Az addig rendelkezésére álló lapok is elfordulnak tőle, izolálódásának jele, hogy önálló lapalapítással kísérletezik: az Aurórát, majd az Élet és Irodalmat hónapról hónapra saját írásaival tölti meg. Ebben is csalódik, s ekkor megvalósítja korábban már felbukkanó ötletét: mindenét pénzzé teszi s 1924 őszén kivándorlási szándékkal elhagyja az országot. Néhány hónapig Olasz- és Franciaországban utazgat, majd 1925 elején visszatér, előbb Szegedre, majd Budapestre, most már megint a polgári baloldallal keresve a szövetséget. Visszatérte után nem sokkal fejezi be a még elutazása előtt megkezdett Segítség! c. regényét. Egy tragikus sorsú, zseniális ifjú székely költő, Baczó Mózes és egy elképzelhetetlenül zseniális és szintén tragikus sorsú szobrász és pamflet-író, Boór Bálint történetének szálára fűzve fonódik össze ebben a műben a beteges narcizmusig túlfejlett önimádat és az ellenforradalmi rendszer nép- és tehetségellenességének leleplezése. Romantikája itt már a ponyva-szentimentalizmusig jut, végtelenül komolyan gondolt önimádata átcsap a nevetségesbe – de ugyanakkor magával ragad az ábrázolt kor –, s a kulcsfigurákban ábrázolt ellenforradalmi vezetőréteg – szenvedélyes és végletes elítélése. Minden mértéken túlcsigázott stílusa ma már szinte olvashatatlanná teszi a regényt, amely a maga idején sem irodalmi, hanem inkább botrány-siker volt: a kulcsalakokra a kortársak könnyedén ráismerhettek. Ha irodalmi értéke nagyon le is szállt az időben, kortörténeti dokumentum-jelentősége megmaradt: nincs még egy regénye a magyar irodalomnak, mely az ellenforradalmi vezetőrétegnek ilyen végletes és szenvedélyes elítélése lenne – anélkül természetesen, hogy Szabó Dezső ekkor is, ebben is hajlandó lenne letérni a saját maga által kialakított ideológiai alapokról, a nemzeti jövő faji alapon való elképzeléséről.
Várhegyi Kálmán összeállítása
MNA Észak-Magyarország