I.
Erőset teremjél, erős ifjakat,
Aggass reájuk páncélvasakat.
Kardot kezükbe, lovat, paripát,
Kóstoljanak nagyot, bíborszín csatát.
Vaskos kézívet, roppant buzogányt,
Taroljanak vele forgószél gyanánt.
Féktelen tüzet napfény homlokukra.
Koronázd őket hittel, tudománnyal,
Ne bírják szívüket rútságos ármánnyal.
Tegyenek igazat, kardjukkal megírva,
Pokol fejedelmét csatára kihívva.
Járjanak világot, megismerve arcát
Fizessék önmaguk tanulásuk sarcát.
Kóstoljanak minden pór népi szerepet
Így marad meg bennük atyai szeretet.
II.
Így szólott az áldás, mi asszonyra szállott, negyedszázad eltelt, mind valóra válott.
Áll már az erős vár, úr a két dalia, benn pezseg az élet, ezer nép moraja. Szeretet és béke, vadság és halál, jól megférnek itt, párjára mind talál. Asztalokon tüzes lé, öreg tőke leve, húst szaggatva küzd, birkózik a had vele.
Birkózik, bíz, mint birkózott, elébb de az a hús még mozgott, vasat mártva beléd. Rátört a birtokra szomszéd rút serege, fogadta tisztesen nyílvesszők fellege. Parittyák is szóltak, erős marhaszíjból, részüket kérve a győzelmi díjból. Megingott sorokat, mint pelyvát szétfújták, szilaj csatamén, dárdás vaskatonák.
Szörnyű pusztítás, paták gyilkolása, rabló fajzatoknak új hon találása. Kiben marad élet, várja kézitusa, villanó pengéknek szikrázó ritmusa. Ritmusa igen, hisz oly szép hangzása, Kísértetként szólal hallók sikoltása. Vad volt itt mind, ki családját védte, kegyelmet nem adta bár maga sem kérte.
Halkul a csatazaj, nincs ki folytassa, pirosló könnyeit porba ki folyassa. Távozik a halál, megrakva zsákmánnyal; befejezte művét vállra vett kaszával. Megmaradt vitézek nézik vonulását, elment bajtársakra kérik Úr áldását. Porladó húsukat apáik földjébe, szívüket teszik keblük melegébe.