A plutokrácia túltengése.
Szem előtt tartva a bankvilág uralmi helyzetét a közéletben, megértjük a nagy jogtudós, Ihering keserű panaszát: «A részvénytársaságok törvényhozóink szeme előtt fejlődtek szervezett rabló- és csalótársulatokká, amelyeknek titkos történetében több alávalóság, becstelenség és komiszság[1] rejlik, mint akárhány fegyházban, csak éppen hogy a rablók és csalók itt nem vasban, hanem aranyban ülnek». Ugyancsak Ihering az értékpapírkapitalizmusra vonatkozólag fennálló jogi rendelkezéseket «legkártékonyabb intézkedéseknek» nevezi. Roscher pedig a «leghatározottabb mammonszolgálat előmozdítóit» látja bennük. Megértjük azt is, hogy míg a közép- és kisembert nyomasztó adókkal gyötrik, a nagy és legnagyobb pénzkirályok aránylag nevetséges adókkal rovatnak meg. A Rothschildok a nagyszámú pénzintézeteken kívül, melyekben hatalmuk főereje rejlik, óriási pamutszövőtelepekkel bírnak Lancashireben, Sheffieldben hatalmas acélgyáraik, Jamaikában rengeteg ültetvényeik, Skótországban és Braziliában nagyterjedelmű erdőségeik vannak, Perzsiában szőnyeg, selyem- és damasztgyáraik, Spanyolországban kiterjedt higany- és ólombányáik, Dél-Afrikában aranybányáik; Ausztráliában egész városok vannak az ő tulajdonukban, Ausztriában s Magyarországon vasutaik, posztógyáraik, szénbányáik vannak. A párisi Rothschild Franciaországnak nemcsak legnagyobb bankára, de legnagyobb földbirtokosa is; már 1898-ban 180.000 hektár francia föld volt az övé, míg a szerzetesrendek összes fekvő vagyona együttvéve csak 40.000 hektárt tett ki. Azonkívül övéi a legszebb francia szőlőtelepek s Párisban több ezer bérház. S mégis a 80-as évek vége felé a már akkor multimilliárdos párisi Rothschild összesen csak 1 1/5 millió frank évi adót fizetett! 1907-ben az erkelenzi «nemzetközi fúrótársaság» 1 millió márka alaptőkével 18 millió tiszta hasznot ért el. Az ember igazságosnak tartaná, hogy ebből a kellő leírások után is akár 8 milliót követeltek volna adóba; tényleg a társaság csak félmilliót fizetett. Hasonló esetek kül- és belföldön állandóak. «A kis tolvajt becsukják, a nagyot szabadon eresztik.»
Az osztrák miniszter, Schäffle, már évekkel ezelőtt így írt: «A kapitalisztikus irányból kifejlődött a pénzmágnások uralma s ez a rend válik a legelső nagyhatalommá az államban, közvetlenül választási előjogai révén, közvetve pártminisztériumai, a sajtó birtokbavétele s a nép képviselőinek, a hivatalnokoknak s az újságíróknak megvesztegetése által. Császárságok és királyságok kénytelenek e pénzhatalmasságok előtt meghajolni, mert ezek döntenek a nyilvános szükségletek fedezete felett. A szolgálati ágak, melyeket a pénzarisztokrácia fölöslegeseknek tart, kevés táplálékot nyernek, a pénzarisztokráciának szolgáló vagy neki kedves tényezők bőségben úsznak, a többi foglalkozási ágak egyszerűen az éhség- és kihalási állományba kerülnek, nagy nyilvános feladatokat egyszerűen elhanyagolnak. A kapitalizmus fokozódó növekvésével a pénz és a spekuláció általános uralma foglal teret az egész szociális élet fölött. A korona, a kormány, a parlament, a közigazgatás, tudomány, egyház, iskola, sajtó — mind anyagilag függő helyzetbe jutnak. Előbb önálló hivatási ágak vagyonát, pl. egyházi vagyonokat egyszerűen lefoglaltatják s aztán potom áron vesztegetik saját híveik közt… A pénzuralom elősegíti az állami adósságcsinálást, mert hiszen ez neki emissziós nyereséget és adóbevételeket hoz; gondoljunk csak arra a szörnyű kamatteherre, mellyel az európai államok adófizető népei meg vannak terhelve…»
A modern plutokrácia értette a módját, hogy a törvényhozást is a maga hűbéresévé tegye. A nemzetgazdász Ratzinger szerint: «A törvényhozás, sőt maga a büntetőjog is mindinkább oly jelleget ölt, mintha főfeladata az uralkodó osztályok érdekeinek védelme volna. A tulajdon biztonsága az alapkő s a tulajdon elleni vétségeket büntetik viszonylag legszigorúbban. A közlekedés kiadásait a nagy távolságokon át folytatott közlekedés helyett a helyi közlekedésre hárítják. Elsősorban a gazdagok kedvéért kénytelen az állam a színházak és múzeumok költségeit fedezni.» Egy másik osztrák nemzetgazdász szerint «a kormányok, néhány dicséretes kivételtől eltekintve, mindenekelőtt a nagy gazdasági vállalatokat támogatják s ez a szó: középosztálypolitika a mai államgazdaságtan lexikonjában legföljebb valahol a jegyzetben szerepel. Ha mégis egyes országokban az utóbbi évek folyamán a középosztálypolitika is megértésre és művelésre talált, ez nem annyira a kormányok érdeme, mint inkább a keresztény és konzervatív parlamenti pártoké, melyek a kormányokat e téren engedményekre kényszerítették.»
A nagytőke és a világpolitika.
Egyetlen téren sem bizonyult a modern liberális plutokrácia átkothozóbbnak, mint a nemzetközi viszonylatok terén. Már Moltke kijelentette, hogy a plutokrácia ma annyira megerősödött, hogy a militarizmust is a börze szolgálatába szerződtette; a legtöbb újabbkori háború egyszerűen a pénzhatalmasságok kívánságára s az ő érdekükben indíttatott. Az 1870/71 és 1908 közt lefolyt 24 háború közül — mondja Ruhland— legfeljebb 3 vagy 4 kisebb háború van, amelyet nem kell egyszerűen pénzháborúnak tekintenünk. A búrháborút a londoni City érdekében indították meg. Kubát s a Filippi-szigeteket az amerikai cukor- és dohánygyárosok kedvéért kellett elrabolni a spanyoloktól; az észak-amerikai cukorszindikátus 100 millió márkát fektetett bele a kubai «expedicióba», s a washingtoni szenátus egy részét állítólag 157 millió márkával kellett a háború eszméjének megnyerni. A véget nem érő mexikói zavarok főszítója két ottani petróleumtröszt: az egyik mögött a londoni Rothschild, a másik mögött az amerikai Rockefeller áll. Az orosz-francia szövetség, mint Sombart már 10 évvel ezelőtt kijelentette: tiszta bankárrezon szüleménye s midőn Oroszország különbékét akart kötni az angol és francia plutokrácia akarata ellenére, egyszerűen forradalomba vitték.
Maga a világháború is csak a modern kapitalista és plutokrata törekvések szemszögéből érthető meg maradéktalanul. Nem szabadságeszmék és kulturális célok, hanem kereskedelmi érdekek vezettek Londonban, Parisban a hadüzenetekre s ezek magyarázzák meg nevezetesen Amerika beavatkozását is. Ezt nemcsak legelsőrendű európai megfigyelők állapítják meg, mint Chamberlain, Sombart, Scheler, Eberle, hanem teljesen érdektelen távolállók is, pl. a kínai tudós és politikus Ku-Hung Ming, aki «Der Geist des chinesischen Volkes und der Ausweg aus dem Krieg» című művében azt állapítja meg, hogy a kommercializmus szelleme, melynek gyávaság és önzés a termőtalaja s amely főleg Angliában s Amerikában kapott uralomra, lett az emberiség legnagyobb megnyomorítója. Ez a szellem, nem pedig a sokat emlegetett porosz militarizmus volt szerinte a világháború forrása is.
Ha azt kérdezzük, miként érhette el a liberális gazdasági elv s édes gyermeke, a plutokrata pénzmindenhatóság ezt a hihetetlen befolyást s hogyan van az, hogy a mi szabadságára büszke s egyre szabadságát hangoztató korunkban ezek ellen a mindent rabszolgaságba s függőségbe süllyesztő pénzkirályok ellen néhány bátor, de túlkiabált emberen kívül úgyszólva senki szót nem emelt, e kérdésre a feleletet három tényezőben adhatjuk meg: az első a sajtó és a nemzetgazdasági irodalom korrupciója, a második a szabadkőművesség, a harmadik a zsidóság nagy része. A liberalizmus értette a módját, hogy ne csak gyakorlatilag indítson leigázó hadjáratot a köz és a társadalom ellen, de uralmának szellemi téren is propagandát csináljon s társadalmat leigázó hadjáratában oly védművekkel sáncolja magát körül, amelyek a félrevezetett tömegekre nézve az önvédelmet is lehetetlenné teszik. Amint a gép voltaképpen arra való volna, hogy az embert felszabadítsa a rabszolgai munkából, valójában pedig a legtöbb esetben a gép teszi csak igazán rabszolgává az embert, úgy a liberális gazdálkodás is nemhogy alárendelné önmagát az emberi jólét és kultúra céljainak, ellenkezőleg maga rendeli önmaga alá a népek legfőbb s legmagasabb javait. Nem ő szolgálja a kultúrát, hanem a kultúrát kényszeríti arra, hogy szolgálja őt. Tudomány, művészet, népoktatás, színház, irodalom, közélet, sajtó — mind bérszolgáivá süllyednek a mindent kormányzó aranynak s aztán ennek szolgaságában megannyi védősáncaivá, bástyáivá válnak a kizsákmányolás elvének és szabadságának. A kormányozható nemzetgazdasági közfelfogás ezt a gazdasági szabadrablást, mint egyedül elgondolható s igazságos gazdasági rendszert tömjénezi; a nemzetgazdaságtani tanszékekre csak olyan «kutatók» juthatnak, akiknek kutatásai véletlenül mindig a liberális tőkekirályok javára ütnek ki. Erről a «kutatásról» és tudományról írja Hahn Eduárd, hogy «szolgálóvá süllyedt, aki a betörőknek rablás közben a lámpát tartja». És Adler Pál szerint a divatos nemzetgazdaságtan, mely a legfőbb emberi értéket az anyagi javak s a kamathaszon végnélküli növelésében látja s ennek mindent alárendel, egyenes megtévesztője s félrevezetője az embereknek, valóságos «mocsár», kisiklás, erkölcsi szégyen, amelynek közeléből a felnövő nemzedéket ki kell ragadni.
Sajtó és liberalizmus.
A modern sajtó nagy része, sajnos, elég kimondottan a világnézeti és gazdasági liberalizmus garázdálkodásának szolgálatában áll. Nemcsak ama faji szolidaritásérzet folytán, mely a modern újságok kiadóinak s íróinak nagy részét a fajrokon liberális tőkekirályokkal egybefűzi, s mert az újságok a liberális hatalmasságokkal legvitálisabb anyagi érdekközösséget tartanak fenn, hanem azért is, mert a liberális gondolat a zsidó pszichének és morálnak legmegfelelőbb lévén a többnyire zsidó zsurnalisztáknak egyenesen a vérükben van.
A modern sajtó a legfőbb ehető tényezője korunk világnézeti liberalizmusának. Következményeiben fel sem mérhető s mindenkép megdöbbentő jelenség, hogy ma, az újságok korában, a sajtó mindenhatóságának századában a komoly, keresztény sajtó világszerte s a legutolsó időkig nálunk is elterjedtség s befolyás tekintetében messze alatta állt a liberális, sőt szélső-liberális sajtónak. Ez annyit jelentett, hogy a keresztény Európa évtizedeken át megszokta keresztényellenes világításban szemlélni a napi- és világeseményeket, hogy, gondolkozását, érzésvilágát védtelenül és fenntartás nélkül odaadta egy a keresztény erkölcsi világnézettel s a keresztény tömegek gazdasági érdekeivel homlokegyenest ellenséges irányú sajtó befolyásának. Liberális és zsidó szemüvegen át láttuk az irodalmi, művészeti, gazdasági és politikai életet; filozófiában, esztétikában, sportban, katonai, műszaki, kereskedelmi, erkölcsi, sőt theológiai és egyházi kérdésekben is csak azt tudtuk meg és úgy tudtuk meg, amit s ahogy a zsidó sajtónak kedve telt velünk közölni. Még a vatikáni híreket is zsidó kézből kaptuk, az Istent magát, az evangéliumot, a kereszténységet zsidó szemüvegen át kellett látnunk. Fontos, életbevágó kérdéseket elhallgatott előttünk ez a sajtó; világért nem figyelmeztetett volna olyasmire, ami keresztény öntudatunkat, erkölcsi érzékünket növelhette volna; ehelyett mindent kiemelt, kiszínezett és nagyított, ami a keresztény önérzet és gondolkozás letompítására alkalmasnak látszott; hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy a keresztény hitet és világnézetet, főleg az egyházias, komoly kereszténységet, mint számba nem is vehető, a modern élet irányításában meg sem hallgatható tényezőt, mint gyűlöletes klerikalizmust és reakciót, mint maradiságot és nevetséges babonát lenézően és megvetően kezeljük. S viszont állandó lázas érdeklődéssel és izgalommal töltött el oly jelszavak és napibálványok iránt, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy figyelmünket a legvitálisabb kérdésekről eltereljék és lehetőleg magunk közt szakadásokat, ellentéteket, párt- és felekezeti viszályokat idézzenek elő. A liberalizmus és közelebbről a zsidóság roppant ügyesen forgatta azt a fegyvert, amelyet a sajtó terén való győzelmes elhelyezkedése nyújtott neki: mindig meg tudta találni sebhető pontjainkat, mindig ki tudta használni a pillanatnyi helyzetet s a saját meglevő gyengeségeinkbe kapaszkodva tudott bennünket egyre inkább gyengíteni, egyre mélyebbre süllyeszteni. Belekapaszkodott a mi széthúzó, vastagnyakú, fenegyerekeskedő természetünkbe s csinált köztünk végeszakadatlan testvérharcot; belekapaszkodott szabadságvágyunkba, önérzetünkbe és gőgünkbe s megrészegített az önistenítő hitetlenség, a vallási és erkölcsi fegyelmezetlenség mámorával; belekapaszkodott honfiúi érzelmeinkbe és éretlen, céltalan, káros sovinizmussá fűtötte azokat; belekapaszkodott úrhatnámságunkba s esztelen költekezésre, szertelen fényűzésre, takarón túl nyújtózkodó élvezetvágyra szoktatta a szegény középosztályt; belekapaszkodott érzékiségünkbe s közönségünket, népünket, sőt ifjúságunkat a fékevesztett szexualizmusnak ideálokat elhomályosító, tetterőt bénító, erkölcsiséget és egészséget sorvasztó ingoványaiba vitte; belekapaszkodott tudásvágyunkba és kíváncsiságunkba s megtanított mindennel felületesen, semmivel sem alaposan foglalkozni. Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át naponta, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett; s e téren nemcsak a kimondottan destruktív sajtó, talán nem is elsősorban az, okozott mérhetetlen károkat.
A zsidó-liberális sajtó kártékony munkája azonban legfőképp a gazdasági téren mutatkozott romboló és félrevezető hatásúnak. Amint a kapitalista gazdasági élet kialakulása — Sombart szerint — legnagyobbrészt zsidók műve, mert «a zsidó a kizárólag haszoncélokra dolgozó nemzetgazdasági elvnek lett hirdetője, terjesztője; a zsidó az a kizárólag üzletember, aki minden természetes cél fölött a haszonszerzésnek adja az elsőséget, úgy a zsidók által irányított sajtó is ennek a gazdasági elvnek lett hirdetője, védője és terjesztője mindenütt. «A zsidó-kapitalista körök által székében monopolizált sajtó és irodalom főtörekvése, hogy az újkori kapitalizmust és irányát védelmezze, elfajulásait elleplezze vagy mentegesse. Ez a sajtó kelt a tömegekben egyoldalú lelkesedést a behozatal és a kivitel egyre növekvő tételei iránt, az árú- és értéktőzsde növekvő forgalma, a gépipar növekedése, a banktőkék, luxusépítmények, részvénynyeremények gyarapodása iránt; hogy ezzel mennyi igazságtalanság és bűn, az egészséges népgazdaság alapjainak mekkora pusztulása jár együtt, arról ez a sajtó nem beszél. A bankuzsora és börzecsalás játékairól mélyen hallgat. Hallgat arról is, miként gyülemlik össze majd minden nemzetgazdasági hatalom és erő kevesek kezében, akiknek szemében az emberek és a javak csak a spekuláció és kizsákmányolás tárgyai. Minden elképzelhetőre ráterelik a figyelmet s pazarolják a papirost: kutyákra, táncosnőkre, üres irodalmi mókákra, egy romlott haute-volée mulatságaira s fecsegéseire, ellenben a modern gazdasági élet nagy tényeire fátyolt borítanak. Mennél magasabbak s befolyásosabbak lesznek bizonyos tőkekirályok és gazdasági tömörületek, annál kevesebbet hallunk róluk; ehelyett a tömegek figyelmét egészen odairányítják bizonyos hivatalos uralkodók és miniszterek szavaira, mozdulataira, tetteire, akiknek pedig ma már alig van önálló szavuk; akik ma már csak kártyakirályok, a pénzcsászárok puszta cégjegyzői; parádéfigurák, melyeket a kíváncsi tömegeknek mindig újra felmutatnak a nyilvánosság színpadáról a névtelen, mindenható börzekirályok. Mennél tehetetlenebbek bizonyos hatalmasságok, annál többször hozzák őket szóba; viszont mennél nagyobb bizonyos pénzkirályok hatalmi monopóliuma s kizsákmányoló ereje, annál mélyebb hallgatás leple fedi be őket. Ha Nikita Bécsbe utazik, egy hétig naponta 4 oldalt is írnak róla a bécsi lapok; a tárcaírók lágyan-csepegősen ecsetelik a felség bajuszát és csizmáit, az intervjuolók csaknem a toilette-helyiségig utána szimatolnak…; de ugyanakkor eszükben sincs egy sort is írni a Rothschildek, Reitzesek, Gutmannok, Weisz Manfrédek, Mauthnerek, Springerek, Wetzlerek s hasonlók sajátos tevékenységéről, törekvéseikről, módszereikről.»[2]
Már 20 évvel ezelőtt megírta Jentsch, hogy a liberális burzsoázia hatalmába ejtette a sajtót s azt messzemenőleg kihasználva, könyörtelenül megcsalja a közönséget a gazdasági élet valóságai felől. A nagy újságok a milliomosok tulajdonai és szócsövei s amely szerkesztő tiszta bort akarna önteni a közönsége poharába, azonnal elvesztené kenyerét. Ezért hívta Schaeffle már sok évvel ezelőtt a milliomosoktól függő zsurnalisztikát «modern férfi prostitúciónak». Aki a liberális gazdasági felfogásnak ellenszegülni mer, azt nem a pénzkirályok maguk végzik ki, hanem elvégzi ezt a munkát helyettük a tőlük függő sajtó. Jellemző példa rá, hogy mikor az egykori osztrák miniszter Schaeffle nemzetgazdasági főművét[3] 1878-ban újra kiadták — e műben szerző a társadalmi szolidarizmus követelményei mellett tör lándzsát a liberális önösségi elvvel szemben — a «Neue Freie Presse», mint vezető börzelap, a legszenvedélyesebb gúny hangján merte írni: «A boldogult Schaeffle miniszter hírhedt háromemberes gazdaságtani könyve, amelyet azért hívnak így, mert egy ember el sem tudja olvasni, hanem legalább három kell hozzá, hogy a hosszú hurkán keresztülrágódjék, új kiadásban jelent meg. A német pszichiáterek nagy száma biztosítja a munka kelendőségét».
«Mivel pedig semmiféle művészet el nem terelhetné a közönség figyelmét arról, hogy a kapitalista gazdálkodás bűneinek okozóit ne keresse, azért találnak bűnbakot is, amelyet a sivatagba kergethetnek s mint ilyent éppen azt szemelik ki vádjaik tárgyául, ami legelőbb hozhatna orvoslást a bajokra; a kereszténységet és az egyházat. A ma uralkodó sajtó hasábokat és rőföket ír tele káplánok és főpapok bűneivel, hogy a bank- és börzekirályok súlyos társadalmi bűneiről a figyelmet elterelje. Hogy a bankvagyonok iránti kíváncsiság fel se ébredhessen, minden alkalommal nyomatékosan emlegetik az egyházi birtokokat. Beszélnek az egyházi dogmák államveszélyes voltáról, hogy senkinek se jusson eszébe a kapitalista tanok államveszélyes voltát firtatni. Beszélnek a szerzetház-alapítások «veszélyeiről», hogy annál kevésbé gondoljunk a kapitalista lap- és gyáralapítások veszélyeire. Jajgatnak a lelkiismereti szabadság «veszélyeztetéséről» a szerzetesiskolákban s a gyónószékekben, csakhogy a modern ipartelepek tömeges lélekgyilkolása észrevétlen maradjon. Nem győzik emlegetni a püspökök és pápák uralmi törekvéseit, miáltal a modern bank- és börzekirályok mindent felperzselő világuralmi törtetése kevésbé tűnik fel. «Úgy tesznek — írja még egy Harden Miksa is (a Zukunft-ban) — mintha a kor legnagyobb veszedelme a papság uralma volna, amelyet pedig régen kiüldözött már az egykori hűbérvár lovagtermeiből a modern kapitalizmus, s hogy a tömegek szenvedélye valamiképp ne próbálja a szociális jog kérdéseit feszegetni, buzgón toborozzák őket a római sötétség ellen harcoló szabadcsapatok felmentő zászlai alá.» Vagy amint Kraus Károly ugyané gondolatot kifejezi: «A holtkezet szorgalmasan rápingálják a falra, valahányszor a nép érezni kezdi, hogy a zsebében bizonyos eleven kezek kotornak.» A liberális francia blokkpolitikáról Jentsch Károly ezt mondta még a háború előtt: «A kongregációk koholt milliárdjai ellen uszították a proletárt, hogy eltereljék étvágyát a Rothschildok valódi milliárdjairól.»
«Ha a közönség bizonyos része megértené a dolgok való állását és összefüggéseit, nem volna közte a liberalizmusnak annyi híve. De ugyanez a közönség, fel egészen az udvari és miniszteri tanácsosokig, Strausz D. Fr. szavával élve: kérődző tehén módjára fogad el tovább is mindent. Ha csak ezeket a szavakat: szabadság, haladás, humanitás, napjában kétszer világgá süvöltik, mélyértelmű, jámbor filozófiai jelszavak közé csomagolják, ez már elég, ettől még a «jobb» publikum agya és szíve is egyszerre felmelegszik. S szívesen beáll azok sorába, akik a plutokratáknak, e leggonoszabb zsarnokoknak, sorfalat állanak, katonai és választói szolgálatokat tesznek. Már I. Napóleon nagyon jól látott, midőn a «szabadság» fogalmának népámító s leigázó hatásairól így szólt: «Aki a népeknek szabadságról beszél, bármikor tetszés szerint elnyomhatja őket s kipréselheti belőlük az utolsó fillért, anélkül, hogy az emberek emiatt fellázadnának vagy csak eszükbe is jutna megneheztelni. Mennél kevesebb szabadságot akarunk az embernek juttatni, annál többet kell nekik a szabadságról szavalni».[4]
Talán ennek a receptnek kifejezője, hogy a budapesti banknegyed egyik főterét, azt, ahol a modern gazdasági rabszolgaság fővára, a tőzsde áll, «Szabadság térnek» nevezték el. S bizonnyal ebben a receptben bíztak, amidőn a tőlük függő sajtóban és politikában oly erős teret engedtek a demokratikus jelszavaknak s az általános választói jog propagandájának. Bíztak abban, hogy amíg a sajtó kezükben van, addig a «demokrácia» a plutokráciára nézve semmivel sem lesz veszélyesebb, mint Franciaországban vagy Amerikában s az általános választói jog csak arra fog szolgálni, hogy még több önállótlan fej támogassa voksaival azt, amit ők akarnak s amit mint a szabadság és haladás követelményét nekik minden pillanatban módjukban áll sajtójuk révén beléjük szuggerálni.
A liberalizmus tehát mint kizsákmányoló és félrevezető egyszerre két irányban végez egyaránt végzetes, romboló munkát. A közönség — hála a liberális sajtónak — nem is sejti, hogy rablóhadjárat folyik ellene; hogy a szép jelszavak mögött sokszor legridegebb kalandormorál, csupasz mammonarchia rejtőzik. A modern zsarnokok csak abban különböznek a régiektől, hogy nem karddal-fegyverrel hadakoznak, hanem ellenkezőleg behízelgik, megkedveltetik magukat a naiv közönséggel, s magával a néppel kovácsoltatják azokat a bilincseket, melyeket aztán a tömeg boldog készséggel rak magára. Elhitetik a világgal, hogy amit őt űznek, a gazdasági tömegrablás, voltaképp a köznek java s a milliók megnyomorítása valójában a világ fejlődésének aranykorát jelentő nagyszerű haladás.
[1] Niederträchtigkeit, Ehrlosigkeit, Schurkerei.
[2] Eberle, Z. 126. s k.
[3] «Bau und Leben des sozialen Kőrpers.»
[4] Eberle, Z. 132. s k.